Családi tűzfészek

A filmeket egymás után levetítve nyilvánvaló: Tarr - a Családi tűzfészektől a Sátántangóig - nem rendszert teremtett, hanem egy utat épített ki. Ritkán találkozhatunk olyan rendezővel, aki ily mértékben képes volna önmaga újrafelfedezésére, akinek épp abban a pillanatban sikerül valóban felhagyni a formákkal, amikor végre eljut az ugyanezen formák által kifejezett fogalomig. A cél: továbbállni, máshol keresni, s mindez azt is jelenti, hogy ez az utazás nem holmi csavargás. Tarr Béla tud egy s mást a világról és az emberről (ezekről is útközben szerezve tudomást, velünk együtt): világos számára, hogy ez a világ, amelyben élünk, nem jó, ugyanakkor megváltoztatására sincs remény. A lét elviselhetetlenségének legigazabb, legmélyebb rétegéig hatolni, ide vezet Tarr Béla tündöklő útja. Filmjei a lemeztelenítésről szólnak. Már korai alkotásai sem nevezhetőek klasszikusnak; megszakítás nélküli fényképezés, minimális narráció, a mindennapi valóságban gyökerező szereplők és szociális remény jellemzi őket. Egyszerre azonban Tarr Béla nem hitt többé abban, hogy a film megváltoztathatja a világot. Nem érdekelte többé a politika, lemondott a történetmesélésről, ettől fogva csak az élet pillanatai, állapotok ragadták meg - lassanként közeledni kezdett a lét metafizikus alapjaihoz. Érdemes útra kelnünk Tarr Béla oldalán, minden egyes megtett útszakaszért megéri a fáradtság. Stephane Bouquet Cahiers du Cinéma (1997, február)