Kádár János utolsó beszéde 

Kádár János utolsó beszéde 1989. április 12-én az MSZMP központi Bizottságának zárt ülésén megjelent és felszólalt Kádár János, a párt 77 éves elnöke, aki akkor már egy éve betegeskedett. Az utolsó szó jogán - mindenki számára váratlanul - vallani akart 1956-os moszkvai tárgyalásáról (amiről korábban, nyilvánosan sohase beszélt), majd Nagy Imre elítéléséről, kivégeztetéséről. Ez nyomta igazán a lelkét. De mindaz a változás, ami Kelet-Európában és Magyarországon 1956 és 1989 között történt egyszerre kavargott a fejében, és számára egyre inkább érthetetlenné vált. Kádár János nehézkesen, szaggatottan megfogalmazott gondolatainak megértését - a filmben - Kornis Mihály (író) segíti, aki előadást tart Kádár Jánosról. A beszéd értelmezését archív filmfelvételek és fotók is segítik. Kádár János monológja mintha egyfajta bűntudat előli szökési és hárítási kísérlet lenne. Képtelen szembesülni, - holott szeretne -, felelősségével, vállalásaival, kötelezettségeivel. Egyszerre több irányba kellene megfelelnie. Most - az utolsó felszólaláskor - a reform-kommunisták szempontjainak; 56-ban pedig az oroszoknak is, meg az oroszok kivonulását sürgető forradalmároknak is. A jelen szituáció megpiszkálja a régi élményt, a régi emóciókat. Főképp a szorongásokat, hiszen - egyszerre - nem lehet többfelé megfelelni. Az egyénnek ilyenkor nő a feszültsége. Lázasan igyekszik rendezni kapcsolatát a múlttal, a jelennel, a környezettel és a realítással. Az ötven perces dokumentumfilmben felidézett beszéd elmondása után Kádár János betegsége súlyosbodott, közszereplésre már nem vállalkozott. Néhány hónappal később, Nagy Imre és mártírtársai újratemetése (1989. június 16.) után, azon a napon, amikor a Legfelsőbb Bíróság Nagy Imre perét újratárgyalta, és felmentő ítéletet hozott, 1989 július 6-án, reggel 9 órakor Kádár János meghalt.